Klió 2001/2.
10. évfolyam
Visszapillantás – talán nem elégséges a történelmi távlat ahhoz, hogy a lehető legobjektívabb legyen – az alig néhány hónapja lezárult XX. századra, kilenc fejezetben, rengeteg illusztrációval és kiegészítő dokumentumanyaggal (még ha oly rövidekkel is – de hát a terjedelem kötelez!), a kimondottan történelmi eseményeken kívül kitekintéssel az elmúlt század mindennapokat kísérő legkülönbözőbb emberi tevékenységeinek eredményeire, megjelenési formáira (ezekre később visszatérünk) – nagyjában-egészében ezt nyújtja ez a szép kivitelű album.
Az említett kilenc fejezet a következő címeket viseli: 1. 1900 – 1913: A XX. század hajnalán; 2. 1914–1918: Az I. világháború; 3. 1919–1929: Az „Années Folles” – „A Bolond Évek”; 4. 1930–1939: Szaporodnak a vészhelyzetek; 5. A II. világháború; 6. 1945–1959: nincs címe a fejezetnek; adjuk neki talán ezt a magunk által kiötlöttet: Újjáépítés és új háborúk; 7. 1960–1969: A De Gaulle-i évek; 8. 1970–1979: Az illúzióvesztések kora; 9. 1980 – 2000: Egy évszázad vége.
A könyv erősen Franciaország- és Európa-központú az események tárgyalásában, ezt mindvégig szem előtt kell tartanunk; a világ többi része és eseményei csak olyan mértékben vannak jelen, amilyen mértékben kapcsolódnak az előbbiekhez. Ezért is kezdődhet úgy a XX. század történelmének a bemutatása, hogy annak első eseménye az 1900-as párizsi világkiállítás, amely a XIX. századi technikai haladás mérlegkészítésének jegyében szerveződött, célja pedig az volt, hogy a múlt században felhalmozott gazdagságot és a termékek sokféleségét illusztrálja. Franciaországban ez a „Belle Époque” korszaka, amelyben győzedelmeskedett a köztársasági eszme, a nemzet egységessé vált, hála a kötelező és ingyenes általános iskolai oktatásnak és a szintén kötelező, mindenkire kiterjedő katonai szolgálatnak. Minden haladás ellenére az iparban, Franciaország ekkor még döntően mezőgazdasági ország maradt. És, bár a XX. század elején Európa a „világ motorja”, és „gazdaságilag uralja a világot”, mindez nem akadályozta meg az Európán kívülre irányuló kivándorlást. De Európa a gyarmatbirodalmán keresztül is mindenütt ott van a világban elsősorban Anglia és Franciaország révén. Bár a szerzők elismerik, hogy a gyarmatosítás elsődleges célja a „gazdasági kizsákmányolás” volt, ezen kívül még két dolog motiválta azt: a hatalomvágy és annak az erkölcsi kötelességnek az érzése, hogy az európai keresztény civilizációt „exportálják”. Az önmagával elfoglalt Európa ugyanakkor nem vette észre, pl. az USA vagy Japán előretörését mind politikai, mind gazdasági téren; az előbbi már 1914-ben a világ első ipari hatalma, az „amerikai álom” kitermelte a maga self made man-jét, míg az utóbbiban a Meidzsi-korszak éveiben Micuhito császár modernizálta az államot egy új alkotmány kidolgozásával, modern hadsereg felállításával, az ipar fejlesztésével. Oroszország is – főleg a francia tőke bevonásával – felzárkózott az iparosodó új hatalmak közé. II. Miklós reformjai és engedményei nem vezettek eredményre, ellenkezőleg: hozzájárultak az 1917-es forradalom kitöréséhez. Az 1904-es Entente cordiale nyílt fenyegetést jelentett Németország számára, de az alapjául szolgáló francia-angol közeledés képezte a két marokkói válság kiindulópontját is.
A XX. század elején döntő szakaszába ért Franciaországban a katolikus egyház elleni harc, amely még a Dreyfus-ügyig nyúlt vissza: a katolikusok ugyanis Dreyfus-ellenesek voltak, és ezt a baloldali kormány fölhasználta a frontális támadásra, aminek az lett az eredménye, hogy a katolikus egyház és az állam teljesen szétváltak, megszűnt az egyház állami finanszírozása. Ezzel egy időben előtérbe kerültek és megerősödtek a munkásosztály harcai és megmozdulásai, amelyek tüntetésekben, nagygyűlésekben öltöttek testet. A dolgozók elértek bizonyos szociális eredményeket, így pl. a heti egy munkaszüneti napot, de évi vakációt még nem. Mivel nem létezett sem betegsegélyezés, sem munkanélküli segély, a betegség és a munkanélkülivé válás egyik napról a másikra kiszolgáltatott helyzetbe hozta az érintetteket és családjukat. A munkásokkal szemben bizonyos függetlenséget élveztek a parasztok, akik a népességen belül a legjelentősebb réteget alkották, de – különösen 1900-tól kezdve – általában javultak a parasztság életkörülményei: így pl. több húshoz jutottak, mint a városi proletariátus, protekciós intézkedések is védelmezték őket, ami viszont nem hatott ösztönző erővel a mezőgazdaság fejlesztésére, a termelékenység növelésére. Az 1907-es délvidéki bortermelők lázadása a főváros és a konkurencia ellen súlyosabb válságot jelzett: a francia vidék és mezőgazdaság nehezen vagy egyáltalán nem tudott alkalmazkodni a modernizációhoz. De nem csak a parasztok lázadoztak, a munkásosztály is kifejezte elégedetlenségét sztrájkok formájában: különösen vehemensek voltak a szindikalisták, akik már magát a kapitalizmust kívánták megdönteni és a szocializmust bevezetni; a megmozdulásokat a kormány kegyetlenül letörte, többek között úgy, hogy lövetett a tömegekre.
1914. Az I. világháború első éve, az ismert események bemutatása, amelyek beindították egész Európában a hadigépezetet, a katonai – politikai szövetségek létrejöttét. A fejezet szerzői is felteszik az alapkérdést: „Ki volt a felelős a konfliktusért?” A válasz: „Világos, hogy Németország és Ausztria–Magyarország akarták a szerbek elleni háborút… Valójában senki semmit nem tett annak érdekében, hogy megakadályozza annak kitörését… Különösen pedig senki nem gondolta, hogy – négy esztendeig fog tartani.” Egy meglepő jelző a háborúra: ez volt az első „demokratikus háború, amelynek során több nagy állam az egész mozgósítható népességét hadrendbe állította. Ezekre az emberekre borzalmas megpróbáltatás várt, sok történész ezért is tekinti 1914-et a XX. század igaz kezdetének”. 1914 őszén egy három és fél éven át tartó. ún. pozíció-háború indult meg, amelyben a „lövészárok” testesíti meg a háború minden iszonyatát. Minden oldalon óriásiak a veszteségek, ezért valamennyi harcoló fél egyre újabb és újabb fegyvernemeket próbál ki és vet be: tankokat, lángszórókat, mérgező gázokat stb… Végül az Európába egyre nagyobb számban érkező amerikai katonák közreműködésével tudják csak a szövetségesek a németeket visszaszorítani, akik 1918. november 11-én aláírják a fegyverszünetet.
Európa óriási árat fizetett a háborúban: „összeomlott.” Kb. 8 millió elesett katona, kb. 20 millió sebesült. Viszont a Belle Époque-ban kifejlesztett technikákat és technológiákat a háború követelményeinek megfelelően tovább tökéletesítették, nagy fejlődést könyvelhetett el az orvostudomány, azon belül a röntgensugarak, a vérátömlesztés alkalmazása, a plasztikai sebészet, az aneszteziológia, és e háború során szerezte meg „nemesi levelét” a pszichiátria. Sajnos, Wilson amerikai elnök 14 pontos javaslata az európai béke és politika stabilizálására a nacionalizmusok és a nemzeti érdekek szembenállása miatt megbukott, Európa térképét pedig a győztes hatalmak az ismert módon átrajzolták, ami további, elsősorban nemzetiségi problémák kiéleződéséhez vezetett.
Eközben 1917. október–novemberében Oroszországban győzött a bolsevik forradalom, majd ezt követte – ugyanitt – egy véres polgárháború, amely a Vörös Hadsereg győzelmével végződött. Lenin elérkezettnek látta az időt a világforradalom kirobbantására, amit – többek között – a magyar és a német forradalmi mozgalmak leverése meghiúsított.
Franciaországban a háború befejezése mind gazdasági, mind társadalmi téren súlyos problémákat vetett föl: nehezen ment a hadiipar átállítása békés célokra, a munkások, akik hittek a szocialista forradalom győzelmében, sztrájkokat szerveztek; mindez megrémítette a burzsoáziát, amely újfent katonai erőszakkal törte le a munkásmegmozdulásokat. Megalakult a Francia Kommunista Párt, így a szocialista mozgalom két irányzatra szakadt. Az angolszász nemzetek a dollár és a font árfolyamának megemelésével mértek csapást a francia újjáépítésre az 1920-as években. Az 1924-ben a választásokból győztesen kikerült baloldal sem volt képes a pénzromlást megakadályozni: az ún. Poincaré-frank csak egyötöde volt a francia frank 1914-es értékének. Az 1920-ban Genfben megalakult Nemzetek Szövetsége is csak erkölcsi és gazdasági szankciókat volt képes megszavazni, de még ilyen tartalmú döntéseit sem tudta foganatosítani. Ráadásul mindenki tudta, hogy Franciaország békéjét csak a Németországgal való békés egymás mellett élés garantálhatja. Mindezen nehézségek betetőzéseként elkövetkezett a New York-i tőzsde összeomlása, ami azután előre nem látott láncreakciókat indított el mind az USA-ban, mind Európában; a nyugati nagyhatalmak pedig képtelenek voltak összehangolt politikával megállítani a katasztrófát, hiszen mindegyik nemzet önálló programmal próbálkozott, ami főleg a belső piacok protekcionizmussal történő védelmét jelentette. Az 1930-as évek Franciaországát belpolitikai téren az antiparlamentarizmus és a ligák megjelenése, valamint a Stavisky-botrány jellemezte, ezek együttesen vezettek az 1934. február 6-i tömegtüntetésekhez és a hatóságok véres megtorló intézkedéseihez.
1936–1937: a Népfront éve és korszaka Franciaországban, ami a Szocialista Párt győzelmének eredménye; L. Blum alakít kormányt, amelynek egyik érdekessége, hogy három nő is helyet kapott benne államtitkár-helyettesként. Ez a kormány két nagyon fontos törvénytervezetet tett le az asztalra: az évi két heti fizetett szabadságról és a heti 40 órás munkaidőről szólót. Elvégezte a frank leértékelését – ez azonban már elkésett intézkedés volt. Az ország társadalmi és gazdasági helyzete nem javult: a kormány egy éves tevékenykedés után lemondani kényszerült.
1933-ban és 1935-ben az USA-ban Roosevelt elnök két hullámban vezette be a New Dealt, amellyel sikerült a katasztrofális gazdasági és társadalmi helyzetbe jutott országot egyenesbe hozni, és egyúttal megőrizni az USA gazdasági világhatalmi szerepét. Európában és a Szovjetunióban ezek az évtizedek a diktátorok kora volt: a Szovjetunióban Sztálin ragadta kezébe országa politikai – ideológiai irányítását; hatalmának fenntartását jól szervezett titkosrendőrség, a kulákság megsemmisítése biztosította. A nyugati országokban úgymond a kommunizmustól való félelem termelte ki a diktatúrákat és a diktátorokat. Mussolini „antiindividualista”, és a társadalom szervezettségét akarta elérni. Hitler és Sztálin megkötötték megnemtámadási szerződésüket, felosztották egymás között Lengyelországot és a balti államokat. Mindez nem akadályozta meg Hitlert abban, hogy hamarosan meg ne támadja a Szovjetuniót. A Távol-Keleten Japán meghódította Mandzsúriát, majd elfoglalta Észak-Kínát, ahol borzalmas vérengzést vitt végbe.
1940. júniusában bekövetkezett az, amire a franciák legkevésbé számítottak: Hitler csapatai bevonultak Párizsba. Pétain marsall harc nélkül feladta az országot. A lakosság menekül a német légierő sorozatos támadásai közben. Franciaország megadása után Nyugat-Európában egyedül Anglia mer szembeszállni Hitler hadigépezetével: kegyetlenül bombázzák egymás országát, Anglia – óriási emberáldozatok árán – ellenáll, míg végül Hitler abbahagyja az Anglia elleni légitámadásokat. Ezalatt Franciaországban Pétain igyekezett megvalósítani „nemzeti forradalmát”; véleménye szerint népe „hátat fordított az igazi nemzeti értékeknek, és – Maurras híres-hírhedt mondását idézve – kapitulált az anti-Franciaország előtt, azaz a zsidók, antiklerikálisok, szocialisták, szindikalisták és az individualista demokraták előtt. Ilyen körülmények között az összeomlást nem hogy el kell fogadni, de azt úgy kell tekinteni, mint az isteni gondviselés igazságosztó büntetését.” A marsall igyekezett sajátságos doktrínáját megvalósítani, népét az általa elképzelt ideálokhoz csatlakoztatni.
1940 nyarán De Gaulle Londonból intézett felhívást a franciákhoz, amelyben kérte, álljanak mellé, és próbálják megszervezni az ellenállást; először mindössze csak hét ezren csatlakozták hozzá brit földön: ők alkották az FFL-t, azaz a Forces Françaises Libres-t, amelyhez később baloldaliak és nacionalista jobboldaliak is csatlakoztak. Közben Európa-szerte és a Szovjetunióban folyt a II. világháború, sőt, a gyarmatok révén a harcok Afrikába is áttevődtek. A fordulat éve 1942 volt, amikor a sztálingrádi csatában az oroszoknak sikerült megállítaniuk a németek előnyomulását. Hasonlóan döntő volt Észak-Afrikában az El-Alamein-i csata, amelynek eredményeképpen a németek kénytelenek voltak Észak-Afrikából is visszavonulni. A Távol-Keleten Japán és az USA csaptak össze Pearl Harbour ürügyén, de az amerikaiaknak sikerült a japánok Új-Guinea ellen tervezett támadását megállítaniuk.
Franciaországban a háború teljesen szétzilálta a gazdaságot. Németország visszafoglalta Elzász-Lotharingiát, több mint kétmillió embert a németországi munkatáborokba hurcoltak, megszakadtak a gazdasági kapcsolatok a gyarmatokkal, Angliával és az USA-val, ráadásul a németek szabadon fosztogathattak az országban. És a felszabadulás csak óriási veszteségek árán, a szövetségesek segítségével érkezett el. Ez utóbbiak normandiai partra szállása után az amerikaiak sorban szabadították fel a németek-megszállta francia területeket. Hitler ekkor kiadta a parancsot: Párizst le kell rombolni! Parancsát azonban a német hadsereg már nem tudta végrehajtani: 1944. augusztusában Leclerc tábornok csapatai bevonultak a francia fővárosba. De Gaulle a IV. köztársaság jogfolytonosságát jelentette be, megtagadva a „törvénytelen vichyi kormányt” és annak egész tevékenységét „semmisnek és meg nem történtnek” kiáltotta ki. Ugyanakkor elutasította, hogy a szövetségesek katonai adminisztrációt vezessenek be, egyrészt, mert ezáltal saját hatalmát látta veszélyeztetve, másrészt ez Franciaországot mint ellenséges hatalmat kezelte volna, kiszolgáltatva a háború után a szövetségeseknek. De megtett mindent a kommunisták hatalomra jutása ellen is.
A németek 1945. május 7-én írták alá a feltétel nélküli megadást, Japán viszont csak akkor kapitulált, amikor az amerikaiak két városukra ledobták atombombájukat.
A II. világháború befejezése után Európát a győztes hatalmak Jaltában majd Potsdamban ismét felosztották egymás között. Lezajlottak a nürnbergi perek, majd megszületett az ENSZ, amely – a Nemzetek Szövetségével ellentétben – már elkötelezettebb és konkrétabb politikát próbált folytatni nemzetközi gazdasági és politikai téren; a hamarosan nyilvánvalóvá váló szovjet–amerikai ellentétek azonban erősen rányomták bélyegüket e nemzetközi szervezet tevékenységére.
Franciaországban mélyreható reformokat vezettek be, amelyek egyik kiindulópontja a liberális kapitalizmus erős bírálata, bár magát a piacgazdaságot nem törölték el, csupán csak „korrigálni kívánják tökéletlenségeit”: itt vegyes gazdaságon alapuló társadalom jött létre, amelyben az államosításoknak (helyesebben „nacionalizálásoknak”) megvolt a maguk szerepe: elősegíteni az újjáépítést, és ellenőrzést gyakorolni az alapvető gazdasági ágazatok fölött. Az iparban véghezvitt „nacionalizálások” célja pedig az volt, hogy bizonyos, a németekkel együttműködött volt ipari vezető réteget (pl. a Renault-cég) megbüntessék. A IV. Köztársaság a társadalombiztosítást is kiszélesítette, s nagyon fontos volt az üzemi bizottságok felállítása. Általában a nyugat-európai gazdasági fellendülést nagy mértékben segítette az amerikai Marshall-terv – mialatt Európát kettéosztotta az ún. „vasfüggöny”, és a világ belépett a hidegháború fagyos esztendeibe, aminek legfőbb jellemzője az USA és a SZU katonai-politikai szembenállása volt.
Még alig hűltek ki a II. világháború tűzgócai, az 1950-es évektől a világ megint úgy érezhette, egy újabb, III. világháború küszöbére ért, amelynek egyik kiindulópontja a koreai háború volt. Az amerikai és az ENSZ-csapatok együttes erővel próbálták a Távol-Keleten a Szovjetunió és a kommunizmus előretörését megakadályozni; 1953-ban végül mind az USA, mind a Szovjetunió elismerte Észak-Korea és Dél-Korea külön-külön államiságát. Ezután 1954. májusában a francia megszálló csapatok szenvedtek döntő vereséget Dien Bien Phu-nál, Vietnamban; ezzel elindult a francia gyarmatbirodalom széthullása. 1956. október–novemberében Budapesten felkeléssé fejlődtek a békésnek indult tüntetések, amelyek a kommunista diktatúra ellen, illetve a Lengyelországban zajló hasonló indíttatású események támogatására indultak el. Magyarországon a Szovjetunió kommunista vezetői nem tudták a magyar nép egyre súlyosabbá váló politikai követeléseit elfogadni, és végül a Vörös Hadsereg bevetésével vetettek véget az eseményeknek. Érdemes szó szerint idézni a szerzők ezzel kapcsolatos megjegyzését: „Az ENSZ megelégedett platonikus deklarációkkal, az Egyesült Államok pedig a háttérbe vonult, mivel semmilyen konfrontációt nem akart a Szovjetunióval egy olyan országért (ti. Magyarországért), amely Jalta óta a szovjet érdekszférába tartozott.”
Persze, más okai is voltak a Nyugat távolmaradásának a magyarországi eseményektől: ugyanezekben a napokban–hetekben zajlott a Szuezi-válság, amelyben a francia és az angol csapatok közösen támadták a Szuezi-csatornát államosított Nasszer Egyiptomát; a konfliktus elmérgesedését csak a Szovjetunió és az USA rendkívül határozott fellépése akadályozta meg.
Vietnami bukása után Franciaországnak az algériai függetlenségi háborúval (1954–1962), Algéria elvesztésével is szembe kellett néznie; az algériai nemzeti függetlenséget maga De Gaulle is támogatta, ezért is zajlottak már 1960-tól titkos és nem titkos tárgyalások Franciaország és az FLN között. Viszont – ugyancsak Franciaországnál maradva – az ötvenes–hatvanas–hetvenes évek a fellendülő kapitalizmus, a fogyasztás gyors növekedésének az évei is voltak; ezt a fellendülő szakaszt a hetvenes évek közepének olajválságai állították meg.
Az USA-ban az 1960-as évek a Kennedy-éra évei voltak. J. F. Kennedy két fő célt tűzött ki maga elé: az űr amerikai meghódítását és egy új társadalom létrehozását; meggyilkolása azonban megakadályozta programja megvalósításában, ellenben meghatározó szerepet játszott az USA vietnami háborújának elindításában, amelynek célja megint csak a kommunizmus ázsiai terjeszkedésének megállítása lett volna. Az amerikaiak óriási anyagi és emberi áldozatok meghozása, a Vietnamban véghezvitt embertelen pusztítások és népirtás ellenére képtelenek voltak Észak-Vietnamot térdre kényszeríteni. 1970-ben Kambodzsa amerikai megszállása az USA-ban váltott ki óriási elégedetlenségi hullámot, ami arra késztette az amerikaiakat, hogy valamiféle, mindkét fél számára „becsületes béke” reményében tárgyalóasztalhoz üljenek.
Ezalatt Európában a szovjetek leverték 1968-ban a „prágai tavaszt”, az európai fiatalság fellázadt az ellen a társadalom ellen, amelyben élt és tanult, lerombolva többévtizedes mítoszokat, többek között a fogyasztói társadalom és a tekintélyelvűség mindenhatóságába vetett hitet; a fiatalok lázadása különös erővel zajlott Franciaországban és Olaszországban. 1974-től a franciáknak meg kell barátkozniuk a „cohabitationnal”, a „társbérlettel”, a különböző pártállású és politikát folytató köztársasági elnökök és miniszterelnökeik nem mindig harmonikus együttműködésével; ez először Valéry Giscard d'Estaing és Jacques Chirac közös kormányzása idején valósult meg, s gyakorlatilag a mai napig tart (ld. jelenleg Chirac és Jospin „cohabitation”-ját!). A már enlített olajválságra sem Franciaország, sem a többi nyugat-európai ország nem tudott összehangolt megoldást találni, ezért különböző „nadrágszíj-megszorító” politikákat alkalmaztak. 1981-ben indult F. Mitterrand két-periódusos elnöklése Franciaországban. Az elhúzódó gazdasági válság megoldását Mitterrand kormányai a fogyasztás és a termelés fellendítésével, a vásárlóerő emelésével próbálták megoldani – sikertelenül; csak a külkereskedelmi deficit és a munkanélküliség növekedését érték el, ezért már 1983-ban szigorúbb gazdaságpolitika megvalósítására tértek át. A szocialista elnök pozícióit a Szocialista Párton és a kormányokon belüli botrányok is gyöngítették. 1988-tól kezdve pedig Mitterrand inkább a külpolitikai élet kérdéseivel foglalkozott a belpolitikaiak kárára. Így érkezett el 1995, J. Chirac köztársasági elnökké választásának éve.
De ne feledkezzünk meg a Közel-Keletről! Az ezt a térséget érintő békefolyamat alapvető mozzanata volt az 1978-ban amerikai (J. Carter) közvetítéssel megkötött Camp David-i Egyezmény, amelyet a Palesztínai Felszabadítási Szervezet mint a Szadat egyiptomi elnök részéről elkövetett árulást ítélt el; 1981-ben Szadatnak életével kellett fizetnie merész tettéért, hogy békét kötött az izraeliekkel!
1981-ben R. Reagan került az USA elnöki székébe: politikájára a jóléti állam által addig nyújtott támogatások alapos megnyirbálása, a piaci mechanizmusok teljes érvényesítése, a gazdasági liberalizmus megvalósítása, az állam szerepvállalásának csökkentése volt a jellemző; egyedül a katonai kiadásokat növelte. Célja volt a kommunizmus megdöntése, a Szovjetunió katonai erejének meggyöngítése: a kitűzött céljait sikerült is megvalósítania. Politikáját G. Bush követte, aki szintén kemény katonai fellépésekkel biztosította az USA vezető katonai – gazdasági szerepvállalását és elsőbbségét a világban. B. Clinton szakított elődjei politikájával, megpróbálta a társadalombiztosítást és az oktatást alaposan megreformálni – sikertelenül, viszont két mandátuma alatt az USA jelentős gazdasági virágzásnak indult. A szocialista táborban e három amerikai elnök hivatali ideje alatt radikális változások zajlottak le: gyakorlatilag a szocializmus-kommunizmus megbukott, a Szovjetunió széthullt, a berlini falat lebontották. Mindezen változások alapjaiban Reagan és Gorbacsov tevékenységének köszönhetők, annak tudomásul vételével, hogy maga Gorbacsov sohasem akarta a kommunizmust eltörölni, hanem hitt annak belülről történő megreformálhatóságában. Az események azonban ellene fordultak, aminek következtében a volt „testvérállamok” kommunista vezetői magukra maradtak. A kommunizmus felbomlása azonban nem kimondottan békés úton ment végbe mindenütt, gondoljunk a jugoszláv konfliktusra, amely gyakorlatilag ma sem zárult le megnyugtatóan, vagy a koszovói válságra; mindezek rámutatnak az európai közösség tehetetlenségére, arra, hogy Európa szívében nem képes egyedül megbirkózni ilyen konfliktusokkal, illetve arra a tényre, hogy a NATO világcsendőr-szerepét nem lehet kikerülni olyan helyzetekben, amelyek leblokkolással fenyegetnek; ilyenkor még az ENSZ teljes mellőzése is bekövetkezhet!
És mi jellemzi a mai világot? Nos, elsősorban Japán II. világháború utáni gazdasági fellendülése, amelyet a nyolcvanas-kilencvenes években olyan dinamikusan fejlődő országok felbukkanása követett, mint Dél-Korea, Thaiföld; bár ez utóbbi nemzetek gazdasága törékeny alapokon nyugszik, amint azt az 1998-as gazdasági és pénzügyi válságok jelezték. Bizonyos új betegségek megjelenése (AIDS) súlyos pusztításokat okoz, de tanúi lehetünk törzsi és regionális háborúknak (Afrika); egyes, függetlenségüket már évtizedekkel ezelőtt elnyert nemzetek csak nagyon nehezen képesek gyümölcsöztetni kivívott szabadságukat (Algéria). Viszont a volt szocialista–kommunista országok „újra fölfedezték a demokrácia játékait”, még ha azok gyakorlatba történő átültetése bizonyos nehézségekbe is ütközik (Oroszország).
Amint azt cikkünk elején jeleztük volt, a kimondottan történelmi eseményeken kívül a könyv sok más, csatlakozó témával is foglalkozik; soroljunk föl közülük néhányat! Tehát: A városi élet (a századfordulón); A plakátok; A „Belle Époque”-stílus; Non-konformizmus a művészetben (a XX. sz. első évtizedében); Franciaország a zenében (századforduló); Az orvostudomány 1900-ban; A Sarkok meghódítása; A repülés úttörői; A sport 1914 előtt; Lektűrök és népi irodalom a „Belle Époque” idején; Egy művészet születése: a mozi; A fogyasztás új módjai; A (francia) népi sanzon az „Années Folles” idején; Az új tömegtájékoztatási eszközök; Új anyagok – új építészet; Az álomgyár (Hollywood); A dzsessz berobbanása; A stadion királyai (a XX. sz. első három évtizede); Az automobil óriásai; Határtalan tudomány; Az utolsó expó; A költői realizmus mágusai; Luxus, álom és technológia; Szabadidő mindenkinek; A politikai elkötelezettség; Gengszterek a válságban lévő Amerikában; Divat háború és béke között; Száz év játékszerei; Propaganda és művészet között; A háború a filmen; A Rosenberg-ügy; Franciaország – bélyegeken; A sport az 50-es években; A francia sanzon megújul; Divatszabászat és konfekció; A rock and roll nemzedéke; A Szputnyik; A tv győzelmes hadjárata; A virágok hatalma és a hippik; Az Ember leszáll a Holdon; Maoizmus és kulturális forradalom; A francia sport megújulása; Képregény – felnőtteknek; Egy új társadalom (Franciaországban); A Beaubourg-hatás és a kortársi művészet; A pop évei; Lombikbébik és szkanner; Franciaország a világpiac ellenében; Humanitarizmus és jog a beavatkozásra; Eurofória és euroszkepticizmus; Mitterrand Párizsa; Pénz és sport; Az ember és a Föld-bolygó; Új közlési technikák; A 2000. év lázában.
Ezenkívül, elszórva, bekeretezett kiegészítő cikkecskék, rövidek, közöttük ilyenek: J. Charcot; Az első Tour de France; Joffre és kora; Jaurés megakadályozhatta volna-e a háborút?; Rövid életű hősök és hőstetteik az I. világháborúban; Nagyáruházak (a század elején); Munkanélküliség a 30-as évek Franciaországában; Az évszázad bűnténye (a Lindbergh-bébi elrablása); Az Atlanti Fal; Brasillach; A társadalombiztosítás reformjai Franciaországban; Ho Si Minh; De Gaulle és Európa; A „harkik”; A hatnapos háború és a Kippuri-háború; A harmadik „cohabitation” (Franciaország); Az AIDS; Az erőszakos huligánok (a futballmeccseken) stb…
A kötetet részletes Kronológia, továbbá Név- és tárgymutató zárja.
1900–2000. Cent ans de souvenirs et d'événements (Száz év emlékei és eseményei). Kiadói tanácsadó: Jérôme Grondeux. Sélection du Reader's Digest. Párizs–Brüsszel–Montreal–Zürich, 1999. 480 o.
Kun Tibor